A kegyeleti díszítés története

A virágot az ember már ősidők óta ismeri, és a virágkötészet elemei is egyidősek a virágok ismeretével. A történelem előtti korok virágkultuszára és virágkötészeti tevékenységére a mai élő természeti népek kultuszából lehet következtetni.

Halottak napján az ősi időkben élelmiszereket vittek a sírokra. Úgy vélték, hogy a léleknek, az élőhöz hasonlóan, táplálékra van szüksége.

Az első valódi virágkötészeti emlékek a mezopotámiai kultúrából származtak. Időszámításunk előtt 2600-2100 között Mezopotámiában már folyamatosan temetkeztek temetőben az emberek. A temető legtöbb sírja egy ember temetkezési helyéül szolgált, ellentétben a királyi temetőkkel, ahol gyakran a királyt az udvartartásával temették. A temetkezés fő virágai a rózsák és egyéb örökzöld meleg égövi cserjék, fák illatos virága, amiből girlandokat, virágfüzéreket fontak.

A sumérok kultúrájában a halottakat gyékénybe tekerték. Temetkezési helyüket gyakran csak néhány lépés választotta el az élőhelyüktől. Sok lakóházban apró sírboltot építettek a földszinti padló alá, és itt helyezték el családtagjaikat. A halottat oldalára fordították, kezébe vizet tartalmazó edényt helyeztek el a szája közelébe. A halott fejére - gyermek halálakor a karjára - virágfüzéreket aggattak. A temetéskor az elhunyttal együtt eltemették személyes tárgyait (ékszerek, fegyverek), és minden esetben étellel és itallal teli edényeket is helyeztek el azért, hogy a halott ne szenvedjen szükséget a másvilágon, és nehogy egy éhes vagy szomjas hazajáró lélek kísértsen az utcákon.

Az ókori népek közül a legtöbb megbízható emlék Egyiptomból maradt fenn, ami a nagy virágkultuszuknak köszönhető. Az egyiptomi halálkultúra központi meghatározója az Ozirisz mítosz, ennek következtében a feltámadásba vetett hit. Oziriszt, a királyt megöli irigy testvére, Szét. Hűséges felesége, Izisz megkeresi a holttestet, feléleszti s gyermeket fogan tőle. Az ifjú lép apja örökébe a világon, Ozirisz pedig az Alvilág istene lesz, felesége, Izisz az Alvilág istennője. A nép áldozott nekik, hogy kegyesen fogadják a halottat a túlvilágon. Az áldozatok fő növényei a bőség és termékenység szimbólumává vált kék lótusz, a kék tündérrózsa, a halálvirág, a tamariska, valamint az egész egyiptomi művészeten végigvonuló virágmotívum, a papirusz.

Az egyiptomi gyászolók lombokkal, ágakkal, virágfüzérekkel díszített kocsin vagy kézi katafalkon kísérték az elhunytat a sírig. Az összekapcsolt dús girlandok, amelyeket a piramisok feltárásakor találtak, tulajdonképpen a koszorúk ősei. A girlandokat babérból, mirtuszból, fűzfából, olajfából, pálmalevélből készítették.

Ekkor már húszféle halottkísérő növényt ismertek, a lótuszon kívül a tamariska, szarkaláb, mákvirág, búzavirág, sáfrány, rezeda szirmait, virágait használták vagy fonták füzérekbe. Az ősi Egyiptomban kerteket is építettek az elhunyt lelkének. Ezek a sírkertek a mai temetők előfutárai. Thébában például egyetlen kertben 90 szikomorfát, 170 datolyapálmát, sőt 12 szőlőtőkét is ültettek. Asszonyaik sírkövére lótuszvirágot tartó nőalakot véstek.

Az antik népek közül a görögök virágszeretete és virágkötészete is fejlett volt. Isteneik szobrait virágfüzérekkel díszítették (ami érdekes módon a halál és a győzelem szimbólumává is vált), a papok és papnők is virágkoszorúkat viseltek a szertartások idején. A koszorúk használatát a Kis-Ázsiai népektől vették át. Ezt bizonyítja az is hogy a legrégebbi koszorúnövények nyugat-ázsiaiak, így a rózsa, mirtusz, a szőlő és a borostyán is.

A görög kultúrában, amikor az életpálya véget ért, a holttestet előkészítették az utolsó útra: megmosdatták, illatos olajjal kenték be, takarót terítettek rá (gyakran díszítették a takarót levelekkel, virágokkal). A halott hajába diadémot vagy koszorút tettek, amit babérból vagy fűzből készítettek. Így ravatalozták fel a halottakat, majd két nap múlva siratóénekek és aulosszó mellett vitték ki a temetőbe. A sírra mirtuszkoszorúkat és liliomot szórtak. A liliom napjainkig mindenütt a tisztaság és a szűziesség jelképe. A hagyomány szerint az ártatlanul felakasztottak sírján is liliom no. A görög asszonyok sírjára mégis nőszirmot ültettek, mert az égiek küldötteként Irisz istennő vezeti a női lelket végső rendeltetési helyére. Az elhunyt csecsemőknek örökzöldekből fontak koszorút, s a gyász jeléül rózsát viseltek a mellükön. A ciprust Plútónak, az Alvilág istenének szentelték. A görögök valódi halotti virága mégis a liliomfélék családjához tartozó Asphodelus ramosus volt. Közeli rokona ennek az évelő virágnak a nálunk is honos Asphodelus albus, amelyet Mária gyertyájának is neveznek. Homérosz írta, hogy a holtak birodalmában az alvilági Styx folyó partján aszfodélosz no, és aszfodélosz mezőkön vándorolnak a halottak.

Az aranykort követő hanyatlásuk idején a görögök öncélú és pazarló pompában éltek. Ez megnyilvánult halotti szertartásaik során is. Egyrészt koszorút fontak dísznövényekből, liliomból, rózsából, ibolyából, nárciszból, jácintból, de a babér, sáfrány, mirtusz, zsálya, kakukkfű, majoránna, kökény és ruta sem hiányozhatott belőle. Másrészről temetkezési helyeik a város belsejében voltak, ahol a temetés után a halotti tort a temetőben ülték meg hatalmas fényűzés és pompa mellett.

Róma kultúrája a görög, etruszk, kis-ázsiai és zsidó hagyatékon fejlődött tovább, tőlük örökölték a virágkultuszt is.

Az antik Róma a holtakat eltávolította az élők közül mind testben, mind lélekben. A római törvények tiltották a város falain belüli temetkezést, és a holtak nyughelyét a városon kívül jelölték ki. Ilyen temető volt például a Via Apia. A rómaiak cipruskoszorúkat függesztettek a halottas házak bejáratára, a gyászmenetben pedig cipruságakat tartottak kezükben. Sírköveikre gyakran véstek pálmalevelet. A pálma a békét, de a halál fölött aratott győzelmet is jelképezi. Kedvelt halotti viráguk volt a rózsa is, az eltávozottakért rózsaünnepet ültek. A gazdagok végrendeletükben kötötték ki, hogy sírjukra rózsát ültessenek. Propertius, a költő azt kérte, hogy csontjaira rózsaszirmot szórjanak, hogy a föld könnyű legyen felette. A görögöktől sok formát és virágot átvettek, azonban a virághasználatuk bővült: használták a sokáig tartós, eurázsiai népeknél felbukkanó csüngő amarantuszt (Amaranthus caudatus) de az úgynevezett téli koszorúkba szalmavirágot és faragott művirágot is tettek.

Augusztusz császár idején kialakultak a virágkertészetek, bővült a felhasználható virágpaletta. Plinius a "Historia Naturalis"-ban a virágkötészeti alkotásokról írt, míg Festus i. sz. II. században a koszorúkötészet szabályait fogalmazta meg könyvében.

A Római Birodalom bukása után a Bizánci Császárság ápolta több-kevesebb sikerrel a virágkötészet művészetét, bár a korai középkorban a növényből készült koszorúnak aligha lehetett valamilyen szerepe, mert csak a császári korona őrizte meg a koszorú emlékét. A bizánci korszak teljesen elfordult a virágoktól, az arany és a drágakő lelkesítette. A fejedelmi személyek képeit, a mozaikokon és zománcokon aranykorona, a szenteket fénykorona koronázta.

Az V. században kezdett terjedni az a szokás, hogy a vallás kiemelkedő személyiségeinek sírja fölé szentélyt, bazilikát emeljenek, s az ő "túlvilági védelmét" élvezzék a hívek. A vértanúk kultusza kialakította a templomban illetve a templom közelében történő temetkezés szokásait, amely a városi lakosság növekedésével, az egykor külső területek bevonásával a lakott területeken is meghonosodott.

A középkorban, főleg a román kor idején a virágkötészet és virágtermesztés visszahúzódott a templomok, kolostorok kertjeibe. A virágokat csak a királyi és templomi díszítésre használták, míg a közember teljesen névtelenül és dísztelenül temetkezett, nekik a szent föld közelsége volt a fontos. A virágkötészet főleg vallási, egyházi virágszimbolikában jelenik meg.

A gótika kialakulásával a virágszimbolika sajátos fejlődésnek indult, ami a reneszánsz és barokk művészet évszázadaiban teljesedett ki. A liliom megőrizte az évszázadok óta fennálló jelentéstartalmát: a tisztaságra, az erényre utal, a rózsa a titoktartást, a szerelmet, a rozmaring a bánatot, míg a mandula az éberséget jelképezte. Európában a soha el nem feledést jelképező puszpáng, borostyán, tiszafa, tuja terjedt el temetőnövényként. A koszorúk alapját is gyakran ezekből készítették változó virágdíszítéssel.

A XVI. századtól új hagyományok alakultak ki Európában: például elterjedt a fekete gyászruha használata. Előtte az antik világtól a késő középkorig a gyász színe általában a fehér volt, bár a katolikus egyház az ibolyát és a bíbort választotta gyász-színéül. Kínában és Japánban máig fehérben gyászolnak, az ausztrál bennszülöttek is temetkezéseikhez fehérre festik magukat. Csak néhány amerikai indián törzs használt a gyász-szertartásokon fekete festéket. A fehér szín uralmát 1498-ban a francia királynő törte meg, aki a férje temetésére fekete gyászruhát varratott magának.

A XVII- XVIII. század Európájában a rozmaring volt a legfontosabb halotti virág. Ophelia mondja Shakespeare Hamletjében: "Itt egy rozmaringszál az emlékezetre, kérlek édes rózsám, hogy jussak eszedbe." Sírjára azután buxust és rozmaringot ültettek. Mivel ez a virág még a legszegényebb házakban is volt, főleg német nyelvterületen a gyászmenetekben rozmaringot vittek a gyászolók a temetőbe.

A XIX. századra kialakult egy általános igény a virágdíszítéssel kapcsolatban, és ez megteremtette annak a lehetőségét, hogy bővüljön a virágkötészetben felhasználható növények választéka: nem csak díszfákat és díszcserjéket hoztak Európába, hanem üvegházi növényeket is.

Magyarországi vonatkozásban az első nyomok Pannóniából erednek, ahol az I-II. század idején a sírok fölé fákat, kerítéseket telepítettek, környékére virágokat ültettek.

A magyar nyelvben a XV. században jelenik meg először a koszorú szó, mely két jelentésű volt az akkori latin-magyar szójegyzék szerint: a crinali és sertum szó jelentéseként. Az előbbi a főkötőt, az utóbbi a növényi koszorút jelenti.

Ebben a korban nagyon egyszerűen készítették a koszorúkat. Az alapra hajlított kámrát (pl. fűzfavessző) befedték valamilyen zöld lombbal, majd rózsával díszítették.

Később megszaporodtak a koszorú növényei, annak köszönhetően, hogy a virágtermesztés is jelentősen fejlődni kezdett. Ezért a rozmaringon kívül koszorúnövényként termesztették a majoránnát (téli koszorúk növénye lett).

Magyarországon is elterjedt a virágszimbolika, Lucas Martin húsz virágot mutat be, amit Pécsi Lukács "A keresztyén szüzeknek tisztességes koszorú" címmel fordított le magyar nyelvre.

Hozzánk is eljutottak az Európában elterjedt szokások, így a fő gyászszínek, koszorúformák és virágok is. 1876 tájékán a koporsón látható szalaggal átkötött babérkoszorúk és rózsafüzérek szolgáltak általános koporsódíszként.

A temetési menet élén az úgynevezett "gyászhuszárok" vitték a hatalmas babérral és egyéb örökzöldekkel lekötött, fejdíszes koszorúkat, amelyek növényanyaga a szegfű, rózsa valamint az egzotikusabb pálmalevelek (mint például a cikász) voltak.

Hazánkban is terjedtek az Európa-szerte ismert virágdíszítések, így akkor kialakultak már a ma is használt kegyeleti díszeink, mint például az urnadíszek, urnakoszorúk, koporsódíszek, koszorúk és sírcsokrok.